…. Az lett volna a hatásvadászat keresése nélkül is sokkoló és a teljesebb igazságot kereső fordulat, ha a film végén azzal is szembesítenek minket: ne gondoljuk, hogy itt pusztán az egyház vagy épp a (mindenki által szakértő módra emlegetett) cölibátus problémájáról van szó. A bántalmazók köre sokkal szélesebb, nagy százalékban családtagokról, házasemberekről van szó. … Eredeti írás
„Ha egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez, akkor egy egész falu kell a bántalmazásához is.” Mellbevágó, és bízzunk benne, ébresztő erejű mondat a legjobb filmnek és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat egyaránt begyűjtő Spotlight – Egy nyomozás részletei című alkotásból. Igazságkeresés – határok nélkül?
Február közepe óta Magyarországon is látható Tom McCarthy filmje, mely az egész világot megrázó gyermekbántalmazási botrány 2002-es kirobbanásához vezető útról szól. Arról, hogy a nagy múltú Boston Globe című napilap Spotlight nevű oknyomozó csapatának tagjai hogyan tárták fel kiskorúak ellen szexuális visszaélést elkövető papok addig elhallgatott, eltussolt tetteit. Szívós detektívmunkával, az egyházi és társadalmi ellenállást és nehézkedést legyűrve jutottak el végül oda, hogy csaknem hatszáz cikkben foglalkoztak a témával, aminek hatására aztán szerte a világon kezdtek megszólalni a traumájuk börtönében addig hallgató túlélő áldozatok.
A botrány egyre kiterjedtebb hullámokat vetett, kínzó szembesülésre kényszerítve az egyházat, melynek bölcsebb, nem pusztán csípőből reagáló képviselői fel is ismerték, hogy itt nem pusztán az egyház ellenségeinek mesterkedéséről és rágalmairól van szó, hanem valós bűnökről is. XVI. Benedek így nyilatkozott a vele készült interjúkötetben: „Ez megaláz minket, de arra is késztet, hogy újrakezdjünk. […] …azt is mondhatjuk, hogy az Úr akart megvizsgálni minket, és mélyreható tisztulásra hívott meg…”
Igen gazdag egyházi irodalma is lett a témának. Az egyik könyv – mely magyarul is megjelent, s egy vatikáni konferencia előadásait tartalmazza – címében is mutatja, hogy szeretne tanulni az egyház a megrázkódtatásból: A gyógyulás és megújulás felé.
Dokumentarista hangvételű és igényű film a Spotlight, többnyire visszafogott hangon idézve fel a másfél évtizeddel ezelőtti eseményeket. Műfaját, tempóját, feszültségét tekintve méltó utóda Alan J. Pakula Az elnök emberei című 1976-os klasszikusának, mely a Watergate-botrányt felgöngyölítő Washington Post-újságírók nyomozásának állít emléket.
Spotlight, azaz reflektorfény: kétarcú eszköz, s megvan az a veszélye, hogy noha nagyon élesen láttatja azt, amire irányul, a környező valóságot már egyre mélyebb árnyékban, félhomályban hagyja.
Egyetlen gyermekbántalmazás is rettenetesen sok, függetlenül az elkövető hivatásától, foglalkozásától. Ugyanakkor tény, hogy az intézményeket mindjobban rühellő, az (elsősorban a katolikus) egyházat nemegyszer – okkal, ok nélkül – előítéletesen méregető társadalmainkban is az átlagosnál nagyobb elvárás szegeződik a papokra, akiknek saját felfogásuk szerint az erkölcs őrzőiként, a kiszolgáltatottak védelmezőiként vannak jelen a földi világban. Így ha rendkívül súlyos bűnt követnek el, annak szekularizált korunkban is sokszoros felháborodás a következménye.
Az egyház pedig gyakran igencsak elhibázott személyzeti politikájával, a problémákkal szemben tanúsított struccos magatartásával, az álságosan is alkalmazott papi áthelyezések vagy „betegszabadságolások” módszerével hosszan és hagyományosan „növelte, mert elfödte” a bajt. Ezen a hírzárlatos jégpáncélon vágott léket a Spotlight-csapat. S az egyház azóta sok tanulságot levont a maga számára. Ferenc pápa immár egyenesen zéró toleranciát hirdetett a kiskorúak ellen elkövetett visszaélésekkel szemben. Az is beszédes, hogy a Vatikán „félhivatalos” napilapja, a L’Osservatore Romano pozitívan reagált a filmre, kijelentve, hogy szó sincs arról, hogy katolikusellenes volna.
De nehéz mesterség az igazság keresése. Nehéz, mert – ahogy a film is bemutatja – hallatlan türelem és szívósság kell a lappangó értesülések mozaikdarabjainak összerakásához, a szűkebb (itt éppen városi és egyházi), zárt közösség hárító, önvédelmi mechanizmusainak áttöréséhez. És nehéz azért is, mert a reflektorfény csakugyan fontos részletekről terelheti el a figyelmünket.
S e téren bizony némileg adósak maradnak az alkotók. A mozik nézőközönsége rendszerint igen változatos összetételű, és nagyon nem mindegy, milyen előzetes tudás birtokában van, amikor időt szán a Spotlight megnézésére. Lehet, hogy oknyomozás ide, komoly és higgadt hangvétel oda, lesznek, akiket csak megerősít előítéleteikben, sztereotip véleményeik vélt igazságában a film, melynek végén megrendülten látjuk a súlyosabb gyermekbántalmazási ügyekben érintett városok hosszas és apró betűs felsorolását. Azt viszont hiába várjuk, csaknem másfél évtizeddel a feldolgozott események után, hogy akár egyetlen mondat is megjelenjen előttünk arról, hogy a papok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűnök a kutatások szerint a jéghegynek csak a csúcsát jelentik, ugyanis az összes esetnek „mindössze” néhány százalékáról van szó. Vagyis aki a témát érintve a katolikus egyházra szűkítve ad hangot felháborodásának, azt igazából a legkevésbé a gyermekek sorsa foglalkoztatja, ugyanis ez esetben ügyet sem vet a szexuális abúzusok több mint 95 százalékára, amelyek jelentős része családon belül történik. (S most az ártatlanul megvádolt, meghurcolt, esetenként tönkretett papokról ne is beszéljünk.) Ezt a sajátosan ferdítő, pártos és ezért némileg álságos irányvonalat követi a film producerének, Michael Sugarnak az Oscar-gálán elhangzott „üzenete”: „Ferenc pápa, ideje megvédeni a gyerekeket, és helyreállítani a hitet.”
Az lett volna a hatásvadászat keresése nélkül is sokkoló és a teljesebb igazságot kereső fordulat, ha a film végén azzal is szembesítenek minket: ne gondoljuk, hogy itt pusztán az egyház vagy épp a (mindenki által szakértő módra emlegetett) cölibátus problémájáról van szó. A bántalmazók köre sokkal szélesebb, nagy százalékban családtagokról, házasemberekről van szó. S azt is észre kellene vennünk, hogy nemcsak az egyház jeleskedett abban, hogy felelős képviselői „nem akarták” elhinni, mi zajlik a köreikben, vagy tudták, de hárították, bagatellizálták a kérdést, és nem akartak érdemben foglalkozni vele. Emlékezhetünk Jimmy Savile, a BBC egyik, gyerektémákra szakosodott sztárriporterének esetére is. A halála után került nyilvánosságra, hogy hat évtizeden keresztül gyermekek százai ellen követett el szexuális erőszakot, és mint utóbb kiderült, a BBC vezetésének és a rendőrségnek is volt valamilyen tudomása erről. Ahogy egy nyomozó fogalmazott: Savile „elbújt a reflektorfényben”.
A Spotlight az egyházi ügyek mellett elsősorban az újságírók munkájára koncentrál, szerencsére az önkritikától sem mentesen. Hisz a média is részes abban, hogy nem derült fény korábban ezekre az esetekre. A film egyik utolsó jelenetében a Spotlight vezetője megvallja, hogy már évekkel korábban rendelkezésükre álltak bántalmazó papok nevei, ő mégsem fogta fel az értesülés súlyát. Akkor röviden elintézték a témát a lapban, s aztán meg is feledkezett az egészről. A szőnyeg alá söprés már-már zsigerből működött.
Ahogy a társadalom egészében tetten érhető a hallgatás főszabálya. Az áldozatok nagyon gyakran persze jeleznének, de környezetük „nem veszi észre” vagy nem akarja észrevenni, hogy baj történt. S innen egyenes út vezet a bezárkózás, a szégyen és a bűntudat poklai felé. Az egyház részéről pedig ott a filmben is megjelenő relativizálási kísérlet: de hiszen annyi jót tesz a világméretű közösség, néhány rohadt vagy férges gyümölcse miatt ne vágjuk ki az egész fát. Csakhogy az emberek szolgálatának kétségtelen ténye (amelyet, valljuk meg, idehaza ma már külön kell hangsúlyozni, mert egyáltalán nem magától értetődő) nem jelenthet mentséget az egyházi vétkekre, mulasztásokra.
Ha jól figyelünk a Spotlight című filmre, sokáig visszhangzik bennünk és remélhetően nem hagy nyugodni az áldozatokat képviselő ügyvéd fentebb már idézett mondata, a közismert afrikai mondás parafrázisa: „Ha egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez, akkor egy egész falu kell a bántalmazásához is.”